Ma van az öt éves évfordulója, hogy Londonba költöztem. Egyúttal remek alkalom, hogy bezárjam ezt a blogot.
Tartalmas öt év volt. A munkanapok saccra 95%-át Canary Wharf-on töltöttem, de jártam munka miatt Hágában, Indiában (Bangalore), Münchenben, Edinburgh-ban, Glasgowban, Swindonban, Cheltenhamben, Newburyben, Bristolban, Manchesterben, Ipswichben, Atherstoneban, meg talán még egy fél tucat kisebb helyen szerte Angliában. Közel négy évig a világ egyik legnagyobb vállalata volt az ügyfelem, dolgoztam nekik hat-hét különbőző projekten és szerepkörben információbiztonság és információ kockázat kezelés területen. Voltam tagja globális virtuális csapatoknak, amikor kora reggel a maláj kollégákkal szervezett konferenciabeszélgetésen kezdtem a napot, aztán folytattam a német és holland projekt tagokkal és késő délután az amerikaikkal zártam. Voltak nagyon jó és borzasztó rossz főnökeim, szuperintelligens és teljesen fogalmatlan kollégáim. Elkezdtem megérteni a nagybetűs munkahelyi politika mibenlétét, amikor láttam, hogy valaki előmenetele nem a szakmai felkészültségén és a beletett munkaórákon fog múlni, hanem valami máson. Estem pofára – kétszer – amikor ezen felismerésem ellenére az én karrierem sem úgy haladt, mint azt szerettem volna. Végignéztem, ahogy az alig ötven fős csapatunk (egy partnerrel és egy direktorral) kétszázötven főre duzzadt (nagyjából hat partnerrel és ugyanannyi direktorral), majd kis tulzással önmagába zuhant (kétszáz fő alatt volt, mikor eljöttem – és fogytak a partnerek, direktorok is). Voltunk a cég kis kedvencei, aztán pedig “yesterday’s jam“. Végül a várt előléptetést az hozza meg (és a frusztrációmat, stresszt az törli el), hogy felvettek egy másik céghez. Ott hagyom a wharf-ot és a Baker Street-en (igen, tudom, Sherlock Holmes) fogok dolgozni. Egy kisebb cégnek, kisebb csapatban, menedzseri pozícióban, továbbra is tanácsadóként.
Laktam három hetet egy szép, de teljesen arctalan modern toronyházban. Aztán tíz hónapot az Ise of Dogs egy eldugott szegletében, Crossharbour mellett, kis egy szobás, kertes lakásban. Innen egy apró szobába vezetett az utam, miután vége lett a kapcsolatomnak a lánnyal, akivel kiköltöztem. Kilátással a Temzére, viszont egy olyan lakásban, ahol idegenekkel osztozkodtam – köztük egy igazi tuskóval, aki ráadásul (teljes véletlen) magyar volt. Miközben a női nemet illetően kicsit elvesztettem/kerestem a fonalat, a következő bő három éves kapcsolatom egy “brománc” volt egy gyerekkori barátommal, aki 2011 őszén költözött Londonba. Egy évvel később összeköltöztünk vele és még két haverunkkal Brick Lane-en, ami a kúlság alfája és ómegája volt számomra. Majdnem három év alatt megismertük és kiismertük Shoreditch, Hoxton, Dalston, Spitalfields kerületeket – kocsmákat, bárokat, klubokat, éttermeket, kávézókat, piacokat. 2013-ban befeküdtünk a yolo-henger alá és heti két-három koncertre, buliba mentünk el. Vagyis láttam egy év alatt legalább 150-200 zenekart, DJ-t. Fesztiválon (Field Day, Love Supreme), kis klubban (Plastic People, sosem feledlek), hatalmas raktárban (Numbers szülinap HudMo-val, uh), valaki házában (113 Dalston Lane) és foglalt házban. House, bass music, dubstep, trap, drum and bass, disco, jazz, metál, matek rock, drone, kísérleti elektronika – majdnem egyszerűbb azt mondani, hogy mi volt az a stílus, amilyen bulin nem voltunk. És bármennyire kritikus vagyok a popzenével, kár lenne tagadni: az egyik csúcs Justin Timberlake és Jay Z közös koncertje volt a Wireless fesztiválon. A másik a Soundwave, Tisnoban – ide tavaly és idén is visszatértünk, de semmi nem múlhatja felül az első alkalmat, amikor az öt nap fesztivált egy spontán road trip követte újdonsült erdélyi barátainkkal (Trogir, Split, Makarska, Mostar, Dubrovnik, Kupari, Zadar).
Horvátország mellett 2014-ben nyaraltam még Japánban is. Jártam hosszú hétvégéken Belgiumban, Genfben, Párizsban, Berlinben. Anglián belül a Lake District és Peak District nemzeti parkokban, Weymouth-ban, Kent tengerparti kisvárosaiban, Wight-szigeten, Birmingham-ben, Cambridge-ben, Oxford-ban. Rengeteg futó ismeretséget kötöttem és néhány fontos barátságot. Küzdöttem azzal, hogy milyen nehéz (és miért nehéz) ebben a városban közösséget találni. Segített, hogy öcsémék és még néhány barát és ismerős is Londonba költöztek. Aztán lassan nagyjából felépítettük a saját kis közösségünket: házibulikat szerveztünk. Közben tavaly ősszel közös barátokon keresztül megismerkedtem egy szuper lánnyal, aki tíz hónap távkapcsolat és London-Budapest ingázás után nyáron kiköltözött hozzám. Ha kulcsszavakban kéne jellemeznem itt az életet, a változás és átmenetiség a lista elején lenne: ahogy jöttek emberek, úgy mentek is. Kedvenc yolo-bázis lakásunkra lejárt a szerződésünk, gyerekkori barátom elköltözött Londonból, mi barátnőmmel találtunk egy lakást kettőnknek Bethnal Green-en. Lovagoljuk a dzsentrifikáció hullámait a Shoreditchból kiáradó hipszterekkel. És együtt keressük, hogy merre tovább.
Tanultam csomó dolgot, meg biztosan felejtettem is rengeteget. Változtam és közben ugyanaz maradtam – bár bízom benne, hogy kicsivel jobb képem lett közben arról, hogy ez mit is jelent. De lényegében semmi különös. Csak London, élet, meg ilyesmi. Az első bloggal együtt majdnem ezer bejegyzés. Köszönöm mindenkinek, akit érdekelt. Vigyázzatok magatokra és egymásra – én is azt fogom tenni.
kanada tér 